3. Fejezet

"Azt hittem észrevettél,
kedvesen mosolyogtam rád"

for everything a reason

     Összehúzom magam. Vékony kardigánom alá könnyedén bújik be a hideg szél, ami most jobban fenyeget mint reggel. Papírjaimon kívül - amit az egyik tanártól kapott borítékban könnyedén elhelyeztem - más nincs nálam. Végig húzom a kezem a karomon, teljesen libabőrös vagyok. A mellettem elhaladó diákok nagykabátba bújva sétálnak tovább, jó kedvűen és beszélgetve a barátaikkal. Természetesen az én egy órája megismert barátnőm rejtélyesen eltűnt miután a csengő megremegett, nem mintha annyira hiányozna mellém valaki, főleg Lana. Nem kell nagy ész hozzá, hogy az ember rájöjjön, hogy nála sincs minden rendben a fejében, de szerethető lány és tulajdonképpen megmentette az életem.
     - Bocsi! - a vállam majd' kiugrik a helyéből ekkora ütés hatására. Felnyögök, majd egy sor káromkodást duruzsolok el a fejemben a mellettem elszáguldó fiúra nézve. Hunyorgok rá egy pillanatra, ez amolyan gúnyos és vészjósló pillantás volt a számomról. Visszafordul felém. Szemöldökét sajnálkozóan összehúzza. Barna boci szemei végig néznek rajtam majd a földön állapodik meg a tekintete. Ledermedek, úgy érzem addig nem fogok tudni megmozdulni, míg ő el nem megy. Az iskola kapujában állunk mindketten. Azt kívánom bárcsak elmenne, de ő nem teszi. Pár lépést tesz felém, majd utána kap az épp szelek segítségével szökni próbáló borítékom után.  Vékony ujjaival picit áttörölgeti. Fejét leszegi, szemeivel engem céloz meg. Száját egy pillanatra oldalra húzza. - Ne haragudj! - addig észre sem vettem, hogy kezemet nyújtom felé, míg ő az irataimat nekem nem adta. Biccent egyet, majd otthagyva engem tovább is áll. Lezserül sétál előttem, épp zsebéből próbálja kiszabadítani telefonját, miközben méterekkel előrébb - valószínűleg - a barátai hangosan szólongatják idióta becenevekkel. Ő csak megrázza a fejét és hanyagul megy előre, míg bele nem ütközik egy nagyobb darab srácba, aki dühösen mordul fel rá. Feljajdul majd , hogy kikerülje tesz egy 360°-os fordulatot. Habár lehetetlennek tűnik, én azt mondom, hogy mikor velem szemben volt a forgása közben rám nézett. Az a pár anyajegy ami az arcán ékeskedik csak még jobban kiemeli szinte fekete szemét és még jobban karakteressé teszi őt. Miután újra egyenesbe kerül felmérgeli magát és gyorsabban kezdi kapkodni hosszú lábait. Beletúr fekete hajába, ami a szél hatására teljesen kócos.
     - Mekkora köcsög. - megugrok mikor közvetlen mellettem megszólal Lana aki fintorral az arcán bámul pont abba az irányba amerre én. Mellkasomhoz kapok, összehúzott szemöldökkel pillantok rá, hátha ezzel hatást gyakorolva kicsit elszégyelli magát, hogy mögém lopózott.
- Megijesztettél. - adok végül hangot az érzelmeimnek. A szőkeség furcsa tekintettel végig néz rajtam. Csak ekkor tűnik fel, hogy mennyivel fiatalabbnak tűnik nálam. Megvonja a vállát, majd semmivel nem törődve elindul abba az irányba, amerre nekem is kéne mennem.
- Mindig is utáltam Boom-ot. - jegyzi meg magának, hisz én pár lépéssel mögötte sétálok. Próbálkozok nem foglalkozni egy szavával sem. Tulajdonképpen hidegen hagy amit mondd. Örülök, hogy legalább rá számíthatok, de most inkább egyedül lennék. - Ő is olyan tipikus "menő csávó vagyok". - mondja miközben vékonyka karját kockás nadrágjának elképzelt zsebeibe dugja, majd lépéseit meghosszabbítva úgy tesz mintha igazán férfias lenne. Elmosolyodom gyerekességén, majd megrázva a fejemet bekukkantok az iskola rácsos kapui között.
      - Hihetetlenül nagy ez az börtön. - suttogom halkan. Felnézek a gimnázium magasabb tornyaira, amik számomra még ismeretlen termeket és szobákat rejtenek. Kis ablakok futnak felfelé egymás után szintenként. Igazán kíváncsi lennék milyen lehet egy óra odabenn.
- Azok a kollégiumok. - fejemet majdnem a kapunak vágom ijedtemben, mikor Lana arca megjelenik mellettem.
- Ne csináld ezt! - fújom ki a levegőt. Szememmel erősen szugerálom őt, de ez rá semmilyen hatással nincs.
- Egyszer már voltam ott fent. - mondja mosolyogva miközben karjával támasztja a kapu rácsait. - Főleg a fiú koli az izgalmas. - sejtelmes arckifejezése nem sok jót sugall. Látszik, hogy szemei előtt lejátszódik minden egyes olyan pillanat amit egy fiúval odafent töltött.
     Megforgatom a szemeimet és tovább állok. Nem zavar, ha barátnőm lemarad, nem hiányolom túlzottan társaságát. Jobban figyelek inkább az útra, tanulva a reggeli esetből. Többször is körülnézek minden egyes kereszteződésben, amiről eszembe jut az a fiú aki lehetséges, hogy az osztálytársam.
- Neked van barátod? - zökkent ki gondolataimból a kíváncsiskodó Lana, akit szinte teljes biztonsággal állíthatom, hogy hidegen hagy távolság tartásom.
     Megfordulok, hogy szembe kerülhessek vele. Elnézek válla felett, ahol még egy csomó diák közeleg, de nem igen zavar. Elnevetem magam majd konkrétan neki szegezem végre az Én kérdésemet.
- Mégis ki vagy te?  - most először látok az arcán meglepődést. Nem hiszem, hogy ezt várta volna tőlem és már miután kimondtam meg is bántam, hogy ilyen fennhangon szóltam hozzá. Ajkaim elválnak tekintete láttán. Mintha most jött volna el számára a felismerés. Zavarodottan és értetlenül néz a földre. - Tudod mit? - próbálom kivágni magam a helyzetből - Felejtsd el, ne haragudj! - kezdek el bólogatni, mű mosolyom elővarázsolom és vállára téve a kezem igyekszem őt nyugtatni. Igazából nem tudom, hogy történhetett ez, hisz én eléggé nyugodt természetű vagyok, ezért még számomra is furcsa amit mondtam. Mellé lépek és hátát támogatva indítom el előre, hogy haladjunk tovább, de ő megdermed és rám szegezi tekintetét, mintha egy gondolatából mindent értenem kéne.
- Lana May vagyok, 16 éves, kis korom óta itt élek, az anyámmal és az apámmal, de apám rabja volt az italnak és ez okozta a vesztét, még 3 évvel ezelőtt, anya azóta is problémákkal küszködik. Tavaly raktak ebbe a speciális osztályba, szerintük túl okos voltam a koromhoz képest. - a mondta végén egy halvány mosoly kunkorodik az arcára - Nincsenek barátaim, a tanárok szerint nem is kellenek és talán igazuk is van. - végig mér majd kicsit lenézően pislog vissza rám.
- Én tényleg sajnálom. - komolyan mondom. Már mióta kiejtettem a számon azt a kérdést, azóta bánom. Lanát nem kifejezetten érdekli, mutató ujját felemelve várja, hogy elhallgassak és mondhassa tovább.
- Grace, én a barátod vagyok. - arcára újból mosoly ül ki mintha ez az előbbi meg sem történt volna. Pislogok párat majd értetlenül visszamosolygok rá. Bólintok egyet, majd mintha mi sem történt volna ő elindul át a kereszteződésen.
     Figyelem ahogy a kockás nadrágos lány magabiztosan sétál végig az utcán majd határozottan lép fel a járdaszegélyre. Felszegett fejjel fordul hátra majd mosolyogva jelzi, hogy kövessem. Habár lassan két évvel leszek idősebb nála, úgy érzem Ő még sokat taníthat nekem, hisz lehetséges, hogy benne sokkal több van mint bennem.
     - Szóval tetszik neked? - tesz fel egy újabb kérdést, ami már a sokadik a mai nap, de úgy érzem, hogy azután a bő válasz után amit pár perccel ezelőtt adott nekem kijár, hogy én is válaszoljak, annak ellenére, hogy nem tudom épp kiről kérdez.
- Kiről beszélsz? - érdeklődök miközben egy újabb kereszteződésen haladunk át, bár meg annyiszor körbenézek sosem jön egy autó sem, mintha kihalt lenne az egész város.
- Hát Boomról, te buta. - neveti el magát mintha ez egyértelmű lett volna. Habár Lana ezt a nevet ma már másodjára ejti ki a száján pontosan nem tudom kiről beszél.
- Sajnálom, de nem tudom ki ő. - mosolyodom el. A mellettem sétáló lány nagyot sóhajt, kezével egészen magasra nyújtózkodik, ezzel jelezve az illető magasságát. Halványan elnevetem magam rajta, ahogy erőlködik, míg észre nem veszi a borítékom. Ujjával rámutat.
- McCall. - mosolyog hátha így már leesik kiről beszél. Én "ó" hangot kiadva játszom el a meglepődött lányt. Ha belegondolok már az elején rá kellett volna jönnöm, hisz illik hozzá a név.
- Nem! - jelentem ki határozottan. - Hisz majdnem fellökött. - arcomra nagyobb hangsúlyt adok, mintha ez akkora nagy szörnyű tett lett volna. Habár a jelenetet újra és újra lejátszom a szemem előtt és látom, ahogy éppen csak neki megy a vállamnak, rá kell jönnöm, hogy én fújom fel az ügyet. Minden történés csupán egy perc lehetett, vagy kevesebb én mégis egyre lassabbnak érzem a dolgot.
- Mert ő egy bénaság! - neveti el magát - Láttad, ahogy annak a nagy meláknak is "neki esett". - szeme előtt ő is lepörgeti azt a pillanatot. - Ettől függetlenül remekül játszik. - ismeri el miközben tenyerével végig simít az állán. - Majd valamelyik tesi órán meglátod. - fordul felém - Azt hiszem még talán a héten. Kéthetente össze vagyunk vonva egy órára.
     Tekintetemet felemelem az ég felé. Gondolkozni kezdek, az egész napomról, erről az első iskolai napról. Annyira nem volt vészes, de furcsa volt újból pad mögé ülni. Először kissé bántam, hogy ebbe a bizonyos speciális osztályba kerültem, de azt hiszem mint minden mást is, ezt is meg fogom szokni.
- És egyébként te merre... - mondatomat nem tudtam befejezni, hisz megrémített a tény, hogy mikor magam mellé néztem már nem volt ott senki. Értetlen fejjel bámulok hátra mintha az segítene, de az utcákat kezdi ellepni a homály és a sűrű köd, így ez reménytelennek látszik.



     Hosszú karjaimmal erősen átkarolom a nagymamámat, aki majdnem elaludva ül a Tv előtt, kezében a távirányítóval. Egy lágy puszit adok szarkalábaira, amik úgy eltűnnek mikor kinyitja a szemét mintha ott sem lettek volna.
- Szia Angyalom. - köszön fáradt hangon. Kezével végig simít a karomon, majd nehézkesen feltornázza magát a székből, miután elengedtem. Elmosolyodik mikor rám néz. Korához képest nagyon jól tartja magát csupán halvány ráncocskák látszanak meg puha arcán. - Milyen volt az első nap? - teszi fel a kérdést, ami valószínűleg a legjobban foglalkoztatja. Léptei a konyhába vezetnek. Kihúz egy széket, - csak azért, hogy ott foglaljak helyet, ahol ő szeretné - majd a tűzhely mellé áll és ügyködni kezd valamit.
- Annyira nem volt rossz.