2. Fejezet

"Meg is halhattál volna az ebédlőben!"

 

come as you are

   Az én elegáns magassarkúm kopogásához képest csakis Mrs. Lolly kis körömcipőjének csattogását hallom. Furának tartom, hogy egy ekkora épületben, az üres folyosókon még csak egy mukkanás sem hallatszik a cipőm miatt. Nem mintha zavarna, gyűlölöm, ha én vagyok a leghangosabb. Az előttem sétáló alacsony tanár még mindig nem vet rám egy pillantást sem. Sejtésem, hogy Ő nem szívesen látna a Shellbrook-i Gimnázium falai között. Hatalmas szerencsének mondható be, hogy az igazgató úr - vagyis James - szimpatizál velem. Ha akkor és ott nem futok össze vele, akkor valószínűleg elküldenek az iskolából. Hirtelen kapom fel a tekintetem a földről, mikor a tanárnő megköszörüli a torkát és erőltetett mosollyal megáll egy ajtó előtt. Feltételezem egy tanterem van mögötte, annak ellenére, hogy az ajtó tetején lévő kis rácsos ablakon át nem szűrődik ki fény. Értetlenül nézek az előttem álló hölgyre. Reménykedek, hogy elmagyarázza mégis mit tegyek. Miután nem moccanok a helyemről leesik neki, hogy tulajdonképpen addig biztos nem megyek be, amíg ő velem nem jön. Sóhajt egy hatalmasat. Megforgatja szemeit, majd egyszerű mozdulattal löki be előttünk az ajtót.
- Köszönöm. - mosolygok rá, bár ő ezt nem viszonozza. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó kinyílt egy csomó szempár rám és a tanárnőre szegeződött. Ajkaim elváltak, mikor a tábla elé állok. A sötét szoba egy tucat olyan fiatalt rejt, akik tulajdonképpen nem is egykorúak. Nem merek tüzetesen végig nézni rajtuk. Arcukon semmiféle érzelem nem látható, ami ha csak egy minimálisan is, de aggaszt.
     Mrs. Lolly megköszörüli a torkát, mikor maga után becsukva az ajtót megáll mellettem. Először nem az osztály felé, inkább felém fordul. Ajkait szólásra nyitja, de egyenlőre csak a kezemben lévő papírjaimmal szemez. Mikor rájön, hogy most már ideje lenne magyarázatot adni arra, hogy miért is vagyunk itt rám mosolyog.
- Miss Morrison. - szólít meg illedelmesen . Kezével az osztály felé mutogat, de csak annyira, hogy megértsem a dolgokat. - Sajnos mivel csak novemberben érkezett hozzánk így nem hagyhatom... hagyhatjuk, - javítja ki magát - hogy a negyedik évet kezdje el majdnem csak a közepén. - hunyorogni kezdek.
- Tessék ? - kérdezek vissza, hogy mégis jól értelmeztem-e. Egy lépést hátrálok, de beleütközöm a táblába, ami ekkor egy nagyot csapódik. Nincs rendesen a falhoz függesztve, így az hatalmas hangot ad ki, mikor nekiütődik a falnak. A tanárnő felvonja az egyik szemöldökét. Lenézően végig néz rajtam, ahogy teljes szégyenembe ott állok egy csomó olyan ember előtt, akiket még csak nem is ismerek, de valószínűleg az osztálytársaimnak mondhatom őket.
- Osztály, ő itt Grace Morrison. Grace, ez itt a mi speciális osztályunk. - mosolyog bájosan. Bal orcáján egy gödröcske jelenik meg, ami széppé teszi az egyébként átlagos nőt. Nyelek egy nagyot. Ajkaimat fogaim közé szívom, majd nagyot sóhajtok, mikor végig nézek az osztályon. Nem örülnek jelenlétemnek, de nem is mondanám, hogy csalódottak. Úgy tűnik a legkisebb mértékben sem érdekli őket ittlétem. - Sok szerencsét! - jegyzi meg még így utoljára Mrs. Lolly mielőtt kinyitná az ajtót és kilépése után becsukja azt, elzárva a menekülési lehetőségem. Miután hallom a tanárnő lépteit a folyosón egyre halkabban és halkabban rá kell jönnöm, hogy ez tényleg nem vicc. Tekintetem szanaszét ugrándozik a terem különböző pontjaiban, nem tudom mégis hova nézzek, mit tegyek és mégis hol van egy tanár?

     Hirtelen a terem azon feléről, ami szinte teljes homályban volt lámpa hiányában egy vékony magas alak emelkedik ki. Lassan tapsolni kezd. Jobb kezén a mutató és középső ujja között egy vékony cigaretta szálat tartogat. Csontos arcán egy bágyadt mosoly jelenik meg, ahogy felém fordul. Nyújtózkodik egyet, majd a még csak félig elszívott cigit a rozoga asztalon lévő kis hamutálba nyomja. Nem kell nagy Sherlocknak lennem ahhoz, hogy rájöjjek ez a tanár - nem is kicsit - kedveli a nikotin ízét. Asztalán teljes káosz, de felét félhomály borítja, így meg végképp, hogy a cigaretta füstje mindent bejár.
- Szia, Grace. - szól végre hozzám. Tekintetem felkapom az asztalról, majd a tanár kerek szemüvegére nézek. Féloldalas mosolya nem túl józan. Épphogy megtámaszkodik az asztalán, mikor egy hosszú mozdulattal az egyik üres padra mutat. Nem késlekedtem. Magabiztosan elindulok a padok között, ahol a fiatalabb, idősebb, alacsonyabb és egészen magas emberek sorra megbámulnak. Papírjaimat a padra dobom, ami jelen helyzetben életmentőnek tűnik. Miután mindenki hátrafordulva bámul rám, a tanár úr hangosan csap saját asztalára, amitől én is megugrok. Nyelek egyet. A gyerekek lassan fordulnak előre. Kifújom a levegőt, majd óvatosan leülök arra a székre, amit előbb nyikorogva kihúztam. - Az én nevem Marcus. - mutatkozik be az eddig ismeretlen tanár. Egyértelmű, hogy szavait nekem szánta. Biccentek egyet, ő is ugyanezt teszi. Bágyadt mosoly. Mintha kábult lenne.
      Fülsüketítő csengés riasztja meg a diákokat, velem együtt. Marcus az ajtó fölé szerelt hangosbemondóra pillant, ami ugyan olyan hangot hallat mintha beszélni szeretne valaki, de végül megszűnik a kapcsolat. Az első sorban ülő fiatal srác már tudja mi a módi. Lendületesen feláll majd felcsapja a hátára a táskáját. Akkor ismerem csak fel, hogy ki is ő. Eddig nem volt időm jól szemügyre venni az embereket. De most, ha bárki azt mondaná, hogy Ő nem az a srác aki miatt reggel majdnem autó balesetem lett, akkor biztos nem hinnék neki. Az életemet rátenném, hogy ő volt az. De mielőtt arcát láthatnám eltűnik a tömegben, ami a teremben lett. Felállok a helyemről én is, de már reménytelen, hogy újra lássam őt. Mindenki kifelé furakszik az ajtón, Ő már hamarabb kimehetett , gondolom.
     - Grace! - állít meg egy mély hang mögöttem mielőtt átlépném a terem küszöbét. Megfordulok és oldalra billentem a fejem. Marcus a kis szekrényében kutatva nézelődik. Összevonom a szemöldököm. Elgondolkozok, hogy vajon tényleg ő szólított-e meg, vagy csak beképzeltem. Megnyugszom, mikor a tanár úr kinéz a szekrényének ajtaja mögül, hogy még mindig ott állok-e. Elmosolyodik, majd visszanyúl valamiért a szekrénybe. Felém közelít, mikor a kezében lévő könyvet megtalálja. Megáll előttem majd álmos pillantással megfordítja a könyvet, amit eddig fejjel lefelé tartott, majd átnyújtja. - Erre szükséged lesz. - állapítja meg. Magam felé fordítom a könyvet. A hatalmas nyomtatott betűkkel íródott irodalom felirat jelzi számomra, hogy mostantól nem menekülhetek a tanulás elől.
     Természetesen se szünetben, se órákon nem tudtam mit csinálni. Követtem az ismerősnek tűnő arcukat, akiket már az osztálytársaimnak mondhatok, de semmi több. Csupán céltalan bolyongásnak mondható az a dolog, amit ma a suliban csináltam. Nem mondanám, hogy felkavartam a suli életét. Észre sem vették, hogy létezem, ami egy cseppet sem zavar. Órákról órára jártam kezemben azzal a rengeteg könyvvel, amit minden egyes tanártól kaptam. Míg el nem jött az ebédszünet. Az órarendem szerint még egy órám volt ezután a szünet után. Bár szívesen kiosontam volna nem tehettem. Az ebédlőbe mentem mint minden normális diák.
     Kiszúrok egy üres padsort, ami épp kitűnő számomra. Könyveimet az asztalra dobom, ami nagyot puffan előttem. Papírjaim majdnem elszállnak, de még időben elkapom őket és a matematika tankönyvem első és második oldala közé dugom. Leülök a székre, ami egész kényelmesnek tűnik az eddigiekhez képest. Nagyot sóhajtok, mikor körbenézek a zajongó ebédlőben. Nem úgy néz ki, mint New Yorkban. Mintha egy régi filmben lennék egy vár falai között. A szürke összes árnyalata megtalálható itt. Az egyetlen színt, az emberek szemében és az asztalon heverő kosárban lévő piros almákban láthatom. Ajkaimat összepréselem mikor tekintetem az almákra téved. Az összes asztalon volt egy ilyen kosár, de minden diák szinte figyelmen kívül hagyja őket. Habár rettentően nem szeretem az almát,nagyon kívánatosnak tűnik. Kezemmel a tál felé nyúlok és kiveszem a legszebbet az almák közül. Vörösen csillog a kezemben. Mivel más "ebédem" nincs ezért kénytelen vagyok ezt megenni. Számhoz emelem a gyümölcsöt, de mielőtt beleharaphatnék valaki elém ugrik.
- Te teljesen megőrültél?! - száját eltátja. Az asztalra támaszkodva figyeli mozdulataimat. Körül nézek, hogy vajon eme szavak tényleg nekem szólnak-e. Az almát magam elé rakom, mire ő megnyugszik. Szőke fürtjei az arcába hullanak, majd sóhajt egyet.
- Mért őrültem volna meg? - nevetek kissé kínosan. Értetlenül figyelem a lányt, aki tincseit elsöpri az arcából. Körül néz majd lassan leül az előtte lévő székre. Az asztalra könyököl és lapulni kezd.
- Grace, ugye? - kérdez vissza mielőtt válaszolhatnék. Bólogatni kezdek, miközben gyanakvó tekintettel nézek végig a lányon. Azt hiszem láttam már az osztályban, de nem vagyok benne biztos, hogy ő volt az. Sötét piros színű ajkai elmosolyodnak. Füstös kék szemei barátságosan néznek végig rajtam. Pillanatnyi mosolya eltűnik. - Lana vagyok. - közvetlen. Tudom, hogy erre most mondanom kéne valamit, de őszintén nem tudom mit. Szerencsémre, ő gyorsabb és végre válaszol az elsőre feltett kérdésemre. - Az alma.
- Mi van vele? - nézek a gyümölcsre ami ártalmatlanul áll egy helyben előttem.
- Több évet megélt már, mint te. - önelégült mosollyal oldalra biccenti a fejét. Hatalmas szemekkel pislogok rá. Elhúzza előlem, majd egy egyszerű dobással visszahelyezi a tálba azt. Kicsit hátradől, hogy az ételosztó felé ellásson. Szemem sarkából én is épp csak odapillantok. Egy hajhálóban álló nő rezzenéstelen arccal bámul minket - vagy csak engem. - Az a nő, Ludmilla. - visszafordul felém majd kedvesen mesélni kezd - minden nap vegyszerezi őket, remélve, hogy így több almát eszünk. - megrázom a fejem. Nem egészen értem, hogy mi is folyik éppen itt, de számomra szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy ez az alma nem friss. - Nem nagyon szereti a gyerekeket. - neveti el magát - tudod.... - az almára mutat majd egy kést eljátszva az ujjával végig húzza a nyakát és fapofával bámul rám. Ajkaim elválnak. Újra a nőre pillantok a konyhán aki még mindig minket néz. Nyelek egyet. Habár Lana segítőkésznek tűnik,de eléggé fura is. Mialatt csak ülünk egymással szemben, ő a könyveimet nézi. Talán már tizedjére számolja meg az aljától a tetejéig őket mikor újra megszólal - Mért nem rakod őket a szekrényedbe? - alig pár perce ismerem őt, de azóta legalább 3 tényt közölt a suliról. Az utolsó pedig az, hogy itt vannak szekrények.
     - Tudod itt ilyenkor sokan vannak. - jegyzi meg mosolyogva miközben velem szemben, hátrafelé sétál nagy lépésekkel. Mosolya nem csillapodik. Hunyorogva figyel engem. Habár próbálok rá figyelni, inkább a mellettem elhaladó fura személyeken akad meg figyelmem. Több szekrénysor mellett is elsétáltunk már és őszintén nem is tudom már merre járunk. Az egészet egy könyvtárhoz hasonlítanám, ahol a teli polcok mellett sétálgatunk kacskaringózva. - Itt legalább csend van. - néz fel a plafonra, ahol semmi nincs de ő mosolyogva figyeli. Habár furának tartom Lanát ő az egyetlen aki segít nekem jelen esetben. Egyszer csak egy újabb sorra fordulunk be mikor megáll. Elegánsan kinyitja az egyik szekrényt balról majd befelé mutat. - Be kell szerezned egy lakatot. - mondja miközben körül néz. Felemelem a könyveimet, hogy bepakolhassam őket. Szinte csak bedobom az összeset. Nem nagyon törődöm velük. Örülök, hogy végre szabad vagyok. - Sok itt a ... fura ember. - a mondat végét hunyorogva és aggódva mondja. Körülnéz újból, de mielőtt bármit mondhatna a csengő újból megszólal és kezemnél fogva elindulunk azzal ellentétes irányba amerről jöttünk.
- Most mégis merre megyünk ? - kérdem szinte reménykedve, hogy nem valami olyan helyre visz ami miatt bajba kerülünk. Nincs ellenemre, ha valami csínybe akarna belevinni, de semmi kedvem elrontani az esélyeimet azzal kapcsolatban, hogy beilleszkedhessek.
- Csak egy rövidebb úton megyünk.