"Folyton rám néztél. Nem tudtam, hogy szóljak hozzád"
.jpg) |
| Make me wanna die |
Elsétálok egy szerelmespár mellett akik egymás térdén ücsörögve nyalják-falják egymást, amitől újra mint mindig előjön a magány érzetem. A termet nevetések,köhögések és beszélgetés hangja járja át. Teljesen egyedül érzem magam mikor balról az utolsó padba ledobom a táskám és szinte a székre esek. Karjaimat keresztezem és az össze-vissza firkált padra könyökölök. Fél szemmel vetek egy pillantást párra. Segíts innen kijutni. Nem bírom tovább. Mért nem hall senki? Mindig is mókásnak tartottam az ilyesfajta üzeneteket a padon, de ezek inkább segélykiáltásnak tűntek.
Nem tudok tovább olvasni és elveszni a millió kis parányi üzenet között, mert a bejárati ajtó hangosan vágódik ki. Mintha minden megvilágosodna a teremben mikor egy bizonyos szőke fiú belép, de tulajdonképpen ezt ráfoghatjuk a folyosóról beszűrődő fénynek is, hisz reggel az iskola nyugati szárnyát világítja meg a Nap, ami gyanúsan fényesen ragyog, az egyébként szörnyű időjárás ellenére.
A fiú nemtörődömséggel csapja be maga mögött az ajtót. Mint az én érkezésemnél is, az elől ülők vetettek rá egy pillantást. Szájáról egy hello-t olvasok le egy halvány mosollyal, páran visszaköszönnek neki. Bal vállán lógó szürke táskájában alig lehet talán csak egy tolltartó, annyira üresnek látszik. Fehér gyűrött pólót és egy rendkívül sötét farmert visel. Férfias arca van mégis megbújik benne valami gyerekesség. Szeme alatt karikás, de ez nem feltétlenül tehető be álmatlanságnak. Írisze épp oly sötét és átláthatatlan mint az a farmer amit visel. Fura, hogy milyen - szinte hó fehér - haja van és hozzá illő szeme. Általában a szőke hajhoz mindenki kék szemeket párosít, mint ahogy azok a mesében is vannak, de ő teljesen más, különleges.
Szinte elszégyellem magam az alatt az idő alatt míg megfigyelem és ezt ő is észreveszi. Ajkai elválnak majd mielőtt elindulna felém, sort várt és elindul a kettővel arrébb lévő üres padhoz. Ajkaimat összeszorítom, így egy csíkká préselve össze. Olyan félelmet és magabiztosságot áraszt magából, amit úgy érzem, hogy csak én veszek észre.
- Szia. - hosszasan elnyújtja az "a" hangot, arra emlékeztet mikor Robbal hazafelé sétáltunk a suliból és mindig köszönt az épp teregető vagy kertészkedő szomszéd lánynak.
- Szia. - köszönök vissza az előttem ülő lánynak, aki épp abban a pillanatban húzta közelebb az előttem lévő pad székét. Szőke haja loknikban hulla a vállára, ajkain leheletnyi vörös rúzs pihen. Köhög egyet, szája elé kapja kezét. Felvonom az egyik szemöldököm és a még mindig az ablakban csüngő lányokra nézek. Kezükben egy egy szál cigaretta füstölög. Visszafordulok Lana felé, aki kissé kábultan mégis frissen könyököl a padomra.
- Merész húzás volt? - ujját végig húzza a szinte karcolt mondatokon.
- Mi ? - kérdem értetlenül. Szemöldökömet összevonom és közelebb hajolok az előttem ülő lányhoz, aki mutató ujjával hívogat magához. Oldalra húzza a száját, majd egy pillantást vesz az előbb érkezett fiúra.
- Az ott a másik oldalon. - mutogat nem éppen látványosan - Ő szokott itt ülni. - kivesz egy tollat a tolltartómból majd követve a betűk formáját átrajzolja a szövegek egy részét. - Csodálom is, hogy nem teremtett le téged. - mosolyog ravaszul majd oldalra néz.
- Miért, ki Ő? - igazán kíváncsi vagyok, azt hiszem már találkoztam vele. Talán ő volt az akit még tegnap az igazgatóiban láttam. A haja pont ugyanolyan fürtökben áll mint annak a fiúnak.
- Ő a mi fekete bárányunk. - tollamat a szájához emeli - Christopher .
Újból nagyot csattan az ajtó, ami most a helyére küldi az eddig ablakban álldogáló dohányosokat. Mint kiderült Mr. Valerie, aki elég nevetséges nevet kapott az élettől, rettentő kemény tanár. Az óra síri csöndben telt el, kivéve akkor nem mikor egy egy mukkanás hallatszott hátulról, közvetlenül Lanától, aki néha néha hozzáfűzött pár mondatot a tanár úr mondandójához. Eléggé hű a saját szakához. Minden egyes oldalt kielemeztünk ami a Világ történelem könyvben megtalálható. Habár csak 45 perces egy tanóra, minden egyes perce kínszenvedésnek tűnt, főleg úgy ahogy Mr. Valerie tanított.
Ebédszünethez közeledve be kellett látnom, hogy ez az iskola felettébb nem nekem való, de más választásom nincs. Reggel a nagymamám búcsúzó szavaira emlékeztem, hogy tartsam magamban az erőt. Némiképp szerencsémre ugyanebben a teremben volt óránk délelőtt különböző tanárokkal. A második óra felénél már elvesztettem a fonalat. A padra hasaltam és karjaimba helyeztem a fejem. Lassan pislogtam a tanárnőre ... vagy úrra. Nem mutatkozott be és felnyírt haja miatt és edzett karjai miatt nem tudtam megállapítani, hogy mi vagy ki is lehet ő. Néha vetettem pár pillantást Lanára aki valamiben ügyködött előttem, olykor oldalra fordítottam a fejem. Mellettem egy széles vállú magas gyerek ült aki teljes figyelmét a tanárra szegezte, de az ő mellette ülő már nem. Ő mintha teljesen elveszett volna gondolataiban, mondjuk nem mintha meglepne, ő olyan különcnek néz ki. Még a különcök között is.
Az idő múltával ahogy a Nap egy fordulatot vett a terem körül, a függöny mellett egy egészen halvány fény csíkot húzva megcélozta Christopher egyébként is világos fürtjeit. Valahogy beugrott. Valami De ja vu érzés. Lassan lehunytam a szemem és minden egyes pillanatban mikor kinyitottam a szemem őt láttam, épp a profilját. Olyan elbűvölően titkos volt.
- Miss Morisson. - csapott valaki az asztalomra valami nehéz és sújtó dolgot. Felkapom a fejem. - Ne tán elaludt?
- Nem, dehogy! - vágom rá egyből. Zavartan próbáltam pislogni és kiűzni az álmot a szememből, de az minduntalan meglátszott rajtam. Egy számomra még ismeretlen tanár hajolt oda az arcomhoz, hogy nem épp kedvesen rám vigyorogjon.
- Ajánlom is. - jegyzi meg félváról, majd sarkon fordul. Akkor ébredek fel igazán. A teremben már senki nincs rajtam és a tanáron kívül. Nyelek egy hatalmasat, ami csak még kínosabbá teszi az egészet. Valószínűleg az arcom halvány rózsaszín árnyalatokban pompázik. Felkapom a cuccom és a táskám amilyen gyorsan csak tudom és egy halvány köszönéssel kislisszanok az ajtón.
Már negyed órája is elmúlt dél, a következő óra ilyenkor fél egykor kezdődik. Hasam az előző két óra kezdetével végig üresen kongott. Habár semmi ebédet nem hoztam, mivel teljesen kiment a fejemből, úgy gondoltam megpróbálkozom a koszttal, minthogy éhen haljak. Lábaimat gyorsan kapkodtam egymás után. Táskám csak az egyik vállamon lógott, a gyors tempótól azt hittem le fog esni.
Hirtelen egy nagyobb kanyarban mintha betonfalba ütköztem volna, majdnem hátraesek, de az a bizonyos fal elkapja a kezem.
- Sajnálom! - bánatos hangon szólal meg, ugyanúgy mint ahogy azt már egyszer hallottam. Mikor már végre biztos lábakon állok segítőmre és egyben fellökőmre nézek. Csuklómat erősen fogja, de nem fájdalmasan. Keze puha érintése egészen jóleső. - Minden rendben? - kérdi. Hajam az arcomba lóg, így próbál mögé bekukucskálni.
- Persze. - mormolom orrom alatt, míg próbálom valahogy bájosan kisöpörni arcomból tincseimet. Hatalmas barna, boci szemei engem vizsgálgatnak. Olyannak tűnik mint aki nem teljesen összeszedett. Pici orra ide-oda ugrál miközben az arcomat és a kezeimet nézegeti. Elmosolyodom.
- És veled minden rendben? - gúnyolódónak tűnő hangomon elmosolyodik, majd elengedi eddig fel sem tűnő fogását a karomon. Megvillogtatja a fogait mikor rájön, milyen eszelősen viselkedik. Arcának bal és jobb oldalán a szája vége felett egy kicsit gödröcskék jelennek meg ami még bájosabbá teszi egyébként gyerekes arcát.
- Igen. - válaszol már egy perce feltett kérdésemre. Alaposan végig nézünk egymáson, nem úgy mint tegnap. Bár én tegnap is jól megvizsgáltam az arcát az alatt a pár másodperc alatt. - Ne haragudj. - neveti el magát - Többször tényleg nem fordul elő. - kezeit felemeli mentegetőzően majd fekete farmerjának zsebébe teszi azokat. Biccentek egyet, majd ő is. Noha kicsit vonakodva, de kikerül, színes, kockás inge meglibben ahogy elsuhan mellettem. Én csak mereven állok. Arcomat oldalra fordítom, hogy szemem sarkából még lássam őt, de amit rápillantottam ő elkapta a tekintetét és lefordult a következő sarkon.
Basszus! El is felejtettem, hogy milyen életbevágóan fontos lenne gyorsan odaérnem az ebédlőben, hogy még időben ehessek mielőtt egy újabb órát tölthessek el Mr. Valerie-vel. Sebes lépteim miatt a folyosók ugyanolyanoknak tűntek és azt hittem már végleg eltévedek míg meg nem pillantottam az ebédlő cseppet sem hívogató lengő ajtaját, amit könnyedén belöktem magam előtt.
Iszonyatos főzelékszerű szag csapja meg az orrom amitől elfintorodom. Habár alig tíz perc volt már csak hátra a szünetből, szinte még mindenki itt tornyosul. Összevonom a szemöldököm, mikor észreveszem, hogy nem is pontosan a pultnál állnak az emberek hanem inkább egy kicsivel arrébb, a padok között. Mint minden normális embert, engem is furdal a kíváncsiság, hogy mi is történhet ott. Vonakodva közelebb megyek a hatalmas tömeghez ahol még csak egy ismerőst sem látok. Egyre hangosabbak és hangosabbak lesznek a diákok, mikor szinte annyira közel vagyok hozzájuk, hogy érzem az izzadtság és a nevetés szánalmas bűzét. Hunyorgok pár nekem háttal állónak.
Vállammal befurakodok két nagyobb sportoló kinézetű fiú mellett, de mint kiderült előttük is többen állnak. Nagy nehezen mikor végre a kör közepére érek az állam a földre esik.
- Lana ! - sikítok fel mikor meglátom a földön fekvő lányt. Riadt tekintettel pillant rám miközben karjaival próbálja visszatartani a rajta lovaglóülésben ülő nagydarab lány ütéseit. A szinte már habzó szájú lány egy halvány mosollyal az arcán újabb és újabb erőt kifejtve próbál minél nagyobb ütéseket mérni az öklével. A szívem egyre gyorsabban kezd verni, túl szörnyű a látvány ahhoz, hogy bármit is tegyek. - Segítsen már valaki! - rikácsolok, de mintha a mellettem állók meg sem hallanák. Mély levegőt veszek , most nekem kell segítenem rajta.
Következő ütésének előkészületekor elkaptam a lány öklét és hátrarántottam. Lana megkönnyebbülten próbált hátrafelé kúszni, hogy kibújhasson támadója alól, aki úgy fordította hátra a fejét mint valami rossz horror filmben. Haja göndör, de zsírossága miatt a feje tetejére lapul. Arca egészen eltorzul attól ahogy látja , hogy visszafogom. Mielőtt még bármit szólhattam volna a saját érdekemben, a kéz már lendült is felém és az arcomon csattanva kábulatba küldött.
Ijedten ülök fel egy pad keménységű fehér szivacsos ágyon. Erősen megkapaszkodom a kényelmetlen bútor szélében. A fehér falak rémisztően idegenek számomra. Néhol megsárgult penész színezi be a sarkokat. Nyelek egy nagyot. Kezemmel az arcomhoz nyúlok. Felszisszenek mikor az ajkam felső részéhez nyúlva égető érzés kerít magába. Ujjamat elemelem, kis vörös folt hagy nyomot rajta.
- Basszameg. - suttogom magamban. Lábaimat a padló hideg kövére eresztem, amik még így a csizmámon keresztül is érződnek. Ruháim épségben vannak rajtam, vagyis nem folytatott rajtam senki rejtélyes orvosi kísérleteket. Felgyűröm pulcsim ujját a könyökömig és megigazítom világos farmerem szárát.
Remegő lábakkal indulok el az ismeretlen felé. Azt sem tudom, hogy még a Shellbrook-i gimi falai között vagyok-e. Nem értem, ha valaki rosszul lesz mért hagyják egyedül? Azt sem értem, hogy , hogy kerülök ide? Pár tincsemet a fülem mögé tűröm. Végig simítom a kopott fehér ajtófélfán az ujjam . Kihajolok a folyosóra nyíló kijáraton. Balra rémítően közel volt az ablak, ami különböző mozaikokból lett kirakva, látszik rajta, hogy ősrégi. Fejemet a másik oldalra fordítom, akkor veszem észre, hogy közeleg, méghozzá nem is akárki.
- Szia. - köszönök illedelmesen amitől is felnéz kezéről. Megáll egy pillanatra. Ajkai elválnak. Boom értetlen feje olyan gyorsan válik mosolygóssá, mint amilyen gyorsan tűnt fel az én reménységemre.
- Hoppá. - végig néz rajtam mikor egész közel ér. - Te mit keresel itt? - felvonom a szemöldököm. Magam sem tudom mit kéne válaszolnom. Mivel nem túl illendően kérdezte meg, hogy miként kerültem ide, ezért arra is gondoltam, hogy én is visszakérdezhetnék és felvehetném a gúnyos arcom, de Ő az egyetlen aki segíthet innen kijutni.
- Nem tudom. - értetlen mosoly jelenik meg az arcomon. Hajam hullámossá vált, ami valószínűleg a szobában lévő pára miatt ugorhatott ilyen tincsekbe. Hunyorogni kezd, majd hátranéz a hosszú folyosón, úgy néz ki mintha ő már ismerné ezt a helyet.
- Szép kis harci seb. - mutató ujjával matatni kezd az orra alatt, én is követem mozdulatait a saját arcomon. Újból felszisszenek. Előrébb lép, én pedig egyet hátra, így utat nyitok neki, hogy beléphessen az ajtón. Elsétál mellettem, férfi dezodor illata járja át az egész fiút. Ekkor tűnik csak fel, hogy egy bordó trikó lóg rajta egészen combközépig. Egy nagy kettes jelzi számomra, hogy ez egy mez. Szürke póló van alatta egy fekete melegítő nadrággal. Haja ugyanolyan kócos mint tegnap volt a szélben, és rá kell jönnöm, hogy nem a fuvallattól ilyen kusza a haja. - Erre nincs szükséged? - fordul vissza felém. Zavartan próbálom összeszedni magam és nem mutatni, hogy őt figyeltem mindeddig. Megcsillogtatja fogait. Kezei között egy dobozkát tart amiről a sebtapasz szócskát olvasom le.
Értetlenül fogom a kezembe azt a kis darabka tapaszt, amit nem is tudom, hogy kéne magamra ragasztani. Szemem sarkából látom, ahogy Boom félénken felém pislog miközben kivesz az egyik fiókból egy régi stílusú sütis dobozt. Nem törődve a magam dolgával figyelem ahogy felnyitja a fém dobozt majd kihúz belőle egy hosszabb fáslit.
- Segíthetek valamiben? - kicsit gorombán mégis valamicske játékkal a hangjában kérdi. Arcomra újra pír csúszik fel, hogy ennyire szerencsétlennek tűnhetek. - Öhm - lerakja a vele szemben lévő polcra a kötszerét, majd felém fordul. Kezét nyújtja ahova a sebtapaszt óvatosan helyezem. - Nyugi, - mondja miközben leszedi a hátuljáról a papírt - sokszor csináltam már ilyet. - nevet egy picit, majd egészen a szemembe néz mielőtt a szám felé tapasztja a sebemre kerülő tapaszt.
- Profi vagy. - gúnyosan elmosolyodom, nem akarom megbántani, de ez valahogy kellett a beszélgetésünkbe.
- Tudom. - felrántja a szemöldökét majd kifújva a levegőt - amit úgy látszik eddig bent tartott - hátat fordít nekem és sebesen a kötegelő után nyúl.
- Köszönöm. - biccentek egyet, majd lassú léptekkel elindulok az ajtó felé ahova már az előbb is indultam. Boom csak hümmög egyet. Nagyot sóhajtok, ideje lelépni.
Körülbelül öt percet bolyonghattam azon az egy folyosón ahonnan az ajtó nyílott, mivel a folyosón több kereszt folyosó is nyílt, és biztos vagyok benne, hogy elvesznék ha bármelyikre is letérnék.
- Biztos új vagy. - szólal meg mögöttem egy mély kissé rekedtes hang. Hátrafordulok, hajam lendül velem együtt. Mosolyogva dobja a hátára a lila mezt majd megáll az első kereszteződésben. Mutató ujjával balra mutat. - Erre. - fejét arra ingatja majd el is indul ott hagyva engem. Ledermedek mindaddig míg feje meg nem jelenik újra. - Hacsak nem a fiú kollégiumra vezető lépcsőt keresed. - megáll pont a kereszteződésben. Nem moccan, talán arra vár, hogy elinduljak felé. Tudja, hogy fogalmam sincs, hogy hova keveredtem. Egy pár másodpercnyi csend után rájön, hogy nem érdemes velem kezdeni. Bólint egyet - rendben. - hosszan elhúzza a szavakat majd elindul.
-Várj! - szólok utána. Lábaim végre lendületet vesznek és a fiú után igyekszek. Apró kopogások hallatszanak, ami most nagyon zavar mert tőlem származnak.
Egymás mellett sétálunk, hulla csendben, ami kezd kissé zavaró lenni. Úgy érzem mondanom kéne neki valamit, hogy ne érezzem így magam.
- Boomer McCall . - kezet nyújt felém miközben kicsit oldalra lök, hogy leforduljunk egy másik folyosóra. Ujjait erősen átkötegelt fásli védi.
- Grace Morrison. - mutatkozom be én is.
- Hallottam már rólad. - emeli fel tekintetét cipőjéről. Miközben a falak fehér színre festett labirintusa teljesen megigéz, fel sem fogom, hogy mit mond épp nekem.
- Tessék ? - hökkenek meg mikor észhez kapok. Ez nem olyan fajta tessék amikor nem hallod, hogy mit mondd a másik. Ez olyasfajta amikor azt akarod, hogy az illető megmagyarázza.
- Itt még a falnak is füle van. - mutogat a füléhez majd a falhoz miközben kicsit lehagyva engem elindul egy meredek lépcsőn lefelé. - Vigyázz mert ... - visszafordul felém, de gyorsan el is kapja a tekintetét és gyorsan kezdi kapkodni a lábait - a pletykák gyorsan terjednek. - fejezi be eredetileg elkezdett mondatát.
szia nagyon jó lett :) várom a kövit :)
VálaszTörlés